Az elmúlt hetekben végre kimondtuk: a magyar kommunikációs piac torz volt. Nem kicsit, nagyon. Egy olyan rendszerben éltünk, ahol

• a verseny nem volt valódi;
• egyes szereplők nem egyenlő feltételek mellett játszottak;
• a pénzügyi eredmény nem szakmai teljesítménytől függött;
• és a propagandagépezet komoly etikai határokat is átlépett.

A „rendszer” szó nagyon kényelmes mindenkinek, aki valamiért szeretné elkerülni a szembenézést az elmúlt 16 évvel. A rendszer az, ami adott. Amit mások csináltak. Mások alakították. Amiben az úgy volt. Alakult. Ilyen volt a helyzet. Csak úgy eltorzult a piac….

Mégis, mennyire lehet ezt komolyan venni? 

Merthogy azért:

• voltak cégek, amelyek dominálták a teljes állami, félállami kommunikációt, és mások, akik lelkesen asszisztáltak mindehhez;
• voltak kampányok, amik tartalma még a gyerekek számára is észrevehetően félelemkeltő, gyűlölködő volt. Mindez tudatos választás és stratégia részeként;
• voltak / vannak ügynökségek, akik akár a túlélés, akár versenyelőny megszerzése érdekében trükköztek a munkavállalóik státuszával;
• és volt a komplett piac, ami ehhez igazodott – tisztelet néhány ügynökségnek, aki minderre nemet mondott.

A torz piaci működéshez igazodó, azt legitimáló múltbeli megalkuvásokat, kollaborációt, etikátlan működést övező csend hangosabb, beszédesebb, mint a másfél évtized harsogó kritikája. Sajnos mindezekről most elegánsan hallgatunk.

És akkor jön a varázslat: elindítani a párbeszédet a jövőről, a szakmát befolyásoló trendekről. PR-ről. Kommunikációs iparról, AI-ról, ESG-ről, reputációról, meg ilyesmikről. Micsoda ragyogó stratégia! Legfőképpen nagyon kényelmes.

Csakhogy szerintem ezzel nem lehet, nem szabad kezdeni.

A szakma reputációja elhasználódott, hiteltelenné tették sokan, akik közreműködtek a tizenhat év normalizált őrületében. Ezen az fog segíteni, hogy beszélünk arról, amiről nem beszéltünk eddig. 

A szakmai hitelesség helyreállítása nélkül a jövőről szólni olyan, mintha a szélirányról, vagy épp a vitorla színéről vitatkoznánk, mialatt a hajónk léket kapva süllyed.  

A továbblépéshez az első lépcső kimondani, mit kellene másként csinálni. Mi garantálhatja az egyenlő feltételeket, a tisztességes versenyt; mi az, amit nem relativizálunk még akkor sem, ha üzletileg kényelmes lenne. Mik kellenének, hogy legyenek a minimális belépési feltételek egy tiszta piacra!

Csak néhány vitaindító szempont: transzparencia az állami tenderekben; a fekete és szürke foglalkoztatás felszámolása; a tisztességes árképzés; a tenderek rendszerének az átalakítása; a társadalmi, etikai normák tiszteletben tartása; a tartalmakban a gyűlölet-, félelemkeltés elkerülése, a manipuláció helyett az edukáció, az érvelés, a minőségi tartalom gyártása. 

Enélkül minden más csak helyezkedés, ámítás, a múlt és az igazi problémák elkendőzése, ugyanaz az opportunizmus, amit eddig is láttunk sokaktól. A szép, színes vitorla igazgatása, mialatt már nyakunkig ér a víz. 

Lehet a jövőről, szakmai trendekről beszélni. Kell is. 

De ha a múlt csak lábjegyzet marad, akkor a jövő nem lesz hiteles.

Csak újratermeljük ugyanazt a rendszert, amitől most szabadulni akarunk.