Kikapcsolódásból nem volt hiány az életemben. Előfordult, hogy évekig mást sem csináltam, mint lazítottam, de élek a gyanúperrel, hogy pont ennek a levét iszom most, amikor szinte képtelen vagyok megnyugodni. Talán annyira megijedtem a saját egykori lustaságomtól, hogy szégyenemben állandó zaklatottságba hajszoltam magam. Most jobbára fáradt vagyok. Könnyű viszont a dolgom, ha a feltöltődéssel kapcsolatos közelmúltbéli élményeimet kell összegyűjtenem, hiszen – ritkaságuk okán – mindre pontosan emlékszem.

Ott vannak például a hullámok.

Tudni kell, hogy én a vízben más ember leszek; meglehetősen hisztérikus természetemet feloldják a habok. Hogy milyen vízről van szó, az tulajdonképpen mindegy is: tóban, tengerben, termálfürdőben vagy a fürdőkádban egyaránt megnyugszom.

Utóbbi esetben időnként alámerülök, és visszatartott lélegzettel hallgatom a fürdőszoba tompa morajlását. A legjobban viszont a hullámokat szeretem (vö. „én a hullámokat szeretem” – Galaxisok: Ez a nyár). Minél vadabb a hullámverés, annál jobb. Gyerekkorom hullámfürdőiben és a barcelonai tengerpart tajtékos hömpölygésében ugyanazt azt felszabadító önfeladást, súlytalan sodródást, nálam nagyobb erők kiszámíthatatlan játékát találtam meg. A víz a legközvetlenebb kapcsolatom önmagammal. Ha szivacsként ide-oda csapódom a hullámok közt, ha búvárszemüvegben órákig nézem a medence vagy a tó fenekét, ha gőzölgő gyógyvízben ülök, jól elvagyok. 

De vannak más dolgok is.

A múltkor francia igéket ragoztam folyóírással. Fontos tény, hogy hetedikben egy osztálykirándulás során esztétikailag elégtelennek ítéltem addigi kézírásom, így pusztán akaratom erejével eltanultam pad- és tettestársam, Nacsa Zoli sajátos kalligráfiáját, melynek következtében felnőtt életem során leginkább részeg tengerészeket idéző macskakaparással jegyeztem le az útokor számára magvas gondolataim. Ha felütöm a hevenyészett Galaxisok-szövegkezdeményeket tartalmazó rongyos füzetek valamelyikét, nehezemre esik elhinni, hogy ezekből később emberek számokat írtak. Tavaly azonban komoly változás történt.

Egy teljesen jelentéktelen nyári délutánon hirtelen eszembe jutottak a zsenge ifjúkorunk vonalas füzeteinek poklában belénk vert gyöngybetűk, és úgy látszik, nem bámultam egykor eleget a Vonatkert gesztenyefáit az ablakból óra közben, mert emlékeztem rájuk, mi több, élveztem leírni őket.

Így történt, hogy visszaszoktam a folyóírásra, de mivel előállítása fokozottabb gondosságot igényel szörnyszülött elődjénél, muszáj figyelnem arra, amit csinálok, ez pedig meglepően meditatív élmény. Figyelni, ahogy kunkorodnak a szárak, ásít az „o”, szökell az „f”, siklik az „i”, és minden mindennel összefügg. Órákig tudom csinálni, pedig rendkívül türelmetlen ember vagyok, aki váratlanul mégis képes elveszni bizonyos precíziós tevékenységekben. (Futottak még: Ikeás bútorok precíz összeszerelése izzadva, lihegve.)

Mit szeretek még? Szeretek sétálni, akkor is, ha nem muszáj. Főleg akkor. Szeretem nem tudni, mikor jön a következő busz. Szeretek találkozókra hamarabb odaérni, és céltalanul mászkálni összevissza. Persze a kérdés az, hogy, mi az, ami feltölt energiával, és erre már nem olyan egyszerű a válasz. 

Feltölt energiával, amikor egyedül kezdem a számot koncerten, és hirtelen beszáll mögöttem a zenekar – erre azonban nem lehetek büszke, ráadásul nem is ajánlhatom senkinek, hiszen egyrészt kell hozzá egy zenekar, másrészt nem is én csinálom. Olyasmi is lehet, ami ellazít? Szeretek olvasni, de nem lazít el, ellazít viszont, ha a végkimerülésig biciklizem a Duna-parton, majd a kanapén fekve megnézek egy filmet; ez viszont nem hangzik túl izgalmasan. Kikapcsol, ha ambientet hallgatok, miközben nagyon lassan sétálok. Megnyugtat, ha elindulok valahova, és egészen máshova jutok.

Ez is olyan, mint a hullámok.  

A Galaxisoknak szeptember 30-án lesz koncertje Barkóczi Noémivel közösen az Akváriumban.

Koncertfotó: Mudrák Balázs

A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.