A cikk eredetileg a Kreatív magazin 2025. 1-2. számában jelent meg. 

Kreatív: Elárulod, hogyan állsz neki minden évben az SOS Gyermekfalvak kampányának? 

Varró Gabi: Két módszerem van, az egyik, hogy leülök és elkezdek bámulni magam elé, hátha jön valami ötlet, közben nézelődök, olvasgatok, kutatok, várok valami sugallatot, de a leghatásosabb, ha elmegyek futni, vagy elkezdek mosogatni. Tehát valamilyen olyan aktív fizikai tevékenységbe fogok, amikor kiürül az agyam. Ilyenkor jön az inspiráció, bejön 10-15 ötlet, abból kidobom az összeset, aztán bejön újabb 10, abból kidobok kilencet, aztán innen elkezd fejlődni a koncepció. 

Amikor úgymond nézelődsz, kutatsz, akkor miből merítesz? 

Nyilván a követem a kampányokat, de a nevelőszülőség egy speciális terület. Sok kutatási anyagot olvasok, követem mik a legnagyobb problémák, közben figyelem azt is, hogy mi az, ami éppen mozgatja a közvéleményt, mi megy a médiában idehaza. A hordozókendős kampány előtt már egy jó ideje tudtunk a kórházban hagyott csecsemők problémájáról és el is kezdtem tervezni az akciót, azt szerettem volna, hogy mi robbantsuk be a médiába a témát. Amikor lejött az első nagyobb cikk, ami megszellőztette az ügyet, át kellett ütemezni a kampányt és felgyorsítani a folyamatot, hogy rá tudjunk ülni erre a médiahullámra. És pont jókor sikerült ráépíteni a kreatív koncepciót, mert már mindenki ki volt hegyezve rá. Hiába van egy jó ötlet, ha az nem aktuális, nem érdekes a médiának, akkor nem fognak vele foglalkozni, a mi ügyünknél nagyon fontos, hogy organikus figyelmet kapjon, mert civil szervezetként nem tudunk fizetett tartalmakat elhelyezni. Olyan koncepcióra van szükség, aminél azt érzik az emberek és a sajtó is, hogy mellé kell állniuk.

Én is emlékszem, hogy egyre többször szerepeltek a kórházban hagyott újszülöttek, megragadott, hogy az ápolónők adnak nevet ilyenkor a babáknak. Hogyan gondoltad ezt az ügyet tovább? 

Megvolt a fejemben az, hogy ott vannak ezek a babák, elkezdtem beszélgetni kórházi dolgozókkal a csecsemőosztályon, ápolónőkkel, szülésznőkkel készítettem kb. 10 interjút. Ezek viszont nem jelenhettek meg sehol, mert hiába volt olyan interjúalany, aki névvel vállalta volna, kiderült, hogy tilos nyilatkozniuk. A történeteikből merítettem. Elmesélték ugyanis, hogy milyen egy napja annak az újszülöttnek a kórhában, akit magára hagynak: egész álló nap fekszik a rácsos ágyban, tudod abban a zord, fémrácsosban. Mi jut az ember eszébe erről automatikusan? Hogy ki kell őket venni az ágyból, megölelni, megadni azt a testi kontaktust, amire szüksége lenne minden újszülöttnek. Az elhagyatottság érzelméből indultam ki, a rácsokból, a bezártságból, az egyedüllétből. Erre összeszorult a szívem, a gyomrom, így ezzel a helyzettel kezdtem el dolgozni. Innen jött az ötlet a hordozókendővel, de hogy igazán szimbolikus legyen és látható, kitaláltam, hogy kültéri szobrokra aggatva ez sokkal nagyobb közfigyelmet kaphat.

A technikai lebonyolítás milyen kihívásokat állított eléd?

A szobrok kiválasztása volt az első lépés. Azt sem tudtam merre induljak, a kerületekhez, vagy a fővároshoz, ki kellett nyomozni, hogy melyik kihez tartozik. A legtöbb a Budapesti Történeti Múzeum- Budapest Galériához, ezért őket kerestem meg partnerségért. Az se volt mindegy, hogy miként kerülnek fel a kendők a stációkra, egy csomó, elviekben jó ötletnek tűnő szobor kiesett, miután körbebicikliztem a várost, és élőben nyilvánvalóvá vált, hogy három méter magasan ülő figurákra nem olyan egyszerű felhelyezni a kendőket. Elkezdett szűkülni a bevethető szobrok köre. A Múzeum nyitott volt, de ki kellett találni, hogyan nem lesz veszélyes az akciónk, mert még senki sem csinált előttünk ilyet, ezek pedig műemlékek, felmerülthetett volna a rongálás veszélye. 

Egy hordozókendő felhelyezése egy szoborra miért lenne veszélyes?

A szobrok sérülésének lehetősége mellett az volt a másik félelem, hogy teret adhatunk annak, hogy a járókelők mindenfélét felaggasszanak rájuk vagy felmásszanak a szobrokra. Végül úgy engedélyezték, hogyha ott áll mellette valaki, aki végig figyeli és vigyázza az akciót. Ez tovább szűkítette a szobrok körét, hisz nem tudtam minden fővárosi szoborhoz egy kollégát szervezni. Eredetileg el akartam árasztani Budapestet hordozókendős szobrokkal aznap reggelre, végül fókuszáltunk a legfontosabb, legfrekventáltabb szpotokra. Az egész SOS csapat kellett hozzá, hogy ezt meg tudjuk valósítani, a vidéki telephelyekről is jöttek föl a kollégák és egész nap kint álltak az utcán.

Most már hagyományosan október 7-ére szervezed a fő attrakciót, mert ez az állami gondoskodásbvan élő gyerekek napja, hogyan alakult ez a nap? 

Legutóbb ez pont hétfőre esett, ami kevésbé szerencsés, de már reggel 9-kor kezdtük és este 6-ig kint voltunk 9 helyszínen. Csatlakoztak azok az influenszerek (például Tapasztó Orsi, Dallos Bogi, Szabó Erika, Nádai Anikó), akikkel együtt dolgozunk, illetve a Radnóti színészei is vállalták a jelenlétet. A járókelők reakciója vegyes volt, Széll Kálmán téren voltak a leghevesebbek, talán mert oda pont egy rózsaszín, szivárványos kendő került és kivágta a biztosítékot, hogy meggyalázzuk Széll Kálmán emlékét. Azt hitték ez egy Pride-akció, egy LMBTQ-kampányt csinálunk.

Hogyan tudtátok kezelni ezeket a helyzeteket?

Mindenkinek egyesével el kellett magyarázni, miről van szó, akkor megenyhültek, sokszor kiderül a beszélgetés közben, hogy valakijük örökbefogadó, vagy őt fogadták örökbe, vagy nem lehet gyereke, ilyenkor előkerülnek igazán érzelmes személyes történetek, jók és rosszak egyaránt. De volt egy vicces szituáció is, mert a Mamutban épp ugyanekkor folyt egy babaáruház reklámkampánya, fejjel lefelé lógtak a plafonról a babakocsik, sokan azt gondolták, hogy összefügg a két ügy. 

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ennek a kampánynak volt eddig a legnagyobb hatása, hisz konkrétan emiatt került politikailag is napirendre a kórházban hagyott csecsemők ügye és az örökbefogadási mechanizmus meggyorsítása egy kivételesen pozitív hozadéka lett a hordozókendős akciónak. Te milyen visszajelzéseket kaptál és mi jön ezután?

Ezt más is kérdezi tőlem. Felmerül, hogy ha ez ekkorát szólt, lehet-e a következő kampányban még überelni? Ez jó kérdés, de remélem, lehet még egyet csavarni, és annyival könnyebb a helyzet, hogy az előző kampányok sikere miatt már könnyebb mozgósítani embereket és a médiát is. Annyival viszont nehezebb, hogy izgulhatok, ki tudok-e találni ugyanarra a témára negyedszerre is olyat, ami megy ekkorát. A kampány legfőbb értéke abban állt, hogy nem csupán egy ötperces médiavisszhangot kapott, hanem felerősítette a társadalmi reakciót, amire érkezett egy pozitív politikai válasz. De nekem még többet jelentenek a személyes, egyéni hatások. Például, hogy egyre többen csatlakoznak önkéntesként hozzánk vagy mennének a kórházakba az elhagyott babálat ringatni, vagy ami még szívhez szólóbb, amikor jönnek az üzenetek örökbefogadó szülőktől. Karácsonykor kaptam fotót az egyik babáról, akit novemberben hagytak a kórházban, az ünnepekre pedig már a családnál volt. Ez sokkal több, mint kipipálni a médiamegjelenéseket.