Sajtóetikai szempontból nagyon örülök, hogy Gavra Gábor lemondott, ez így volt helyes, bár szerintem már múlt hétvégén meg kellett volna tennie, de nem volt túl késő így sem. Rosszul érzem magam miatta, de ezek ilyen személyes vackok, amik amúgy sem érdekelnek senkit, mindenesetre tényleg szeretném jelezni, hogy sajnálom Gábort, ahogy a szerkesztőséget is. Van azonban más: tanulság. Összesen három, ami ránk, a Kreatívra ugyanúgy (illetve az írás után még jobban) vonatkozik a jövőben.

RÖVIDEN

1. Senki ne örüljön, inkább nézze meg, hogy náluk biztosítva vannak-e annak feltételei, hogy ilyen ne fordulhasson elő. Simán lehet, hogy ennek az ügynek a szakmai jelentőségét jelenleg csak a Hvg fogja most fel – és ez a jövőben az előnyükre válhat.

2. Több kontrollt kell bevezetni a szerkesztőségi munkába, ez érinti a források kezelését, különböző felelősségi szinteket. Két javaslattal élünk.

3. Ez nem csupán a Hvg belügye. Az ellenzéki pártoktól akkor is nagyon távol kell maradni, ha a kormányt a pokolba kívánjuk, ugyanis sokadjára derül ki, hogy az ellenzéki pártok ugyanúgy a háborús logika szerint kezelik a médiát, ahogy a kormánypártok.

HOSSZAN

1.
A nem kormányközeli média morális vállalkozóként felbukkanó újságíróinak meglepően nagymellényű reakciói (a kormányközelieket azért nem említem hosszabban, mert ott sajnos régóta más a helyzet, szintén megannyi emberi tragédiával) azt sugallják, hogy úgy érzik: náluk minden rendben van, velük ilyen nem történhet meg. Ez a magabiztosság talán nem kellően megalapozott. Stealth-editekkel van tele a magyar online média, a Google cache-ből még elő lehet bányászni, hogy belepiszkáltak-e utólag egy-egy cikkbe – mert közben kiderült, hogy csúsztatás, valótlanság, hazugság, hülye cím, stb.

Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, hány főszerkesztő és helyettes aludhatott már rosszul amiatt, mert rettegtek attól, hogy az amúgy is sokszor hajszálvékony „biztos forrásra”, az „ügyet közelről ismerő minisztériumi munkatársra”, „egy, a nevét az ügy kényes körülményeire hivatkozva eltitkoló informátorra” épülő „bizonyítás” másnapra összeomlik. Sajnos eddig sem a mindenhol eluralkodó hatalmas újságírói alaposság és etika mentette meg a hírportálokat attól, hogy előkerüljön egy ugyanilyen eset, hanem a szerencse, meg az, hogy sokszor még az érintetteket sem érdekli, hogy mi van leírva. Idő kérdése volt, hogy valahol ez ne pukkadjon ki, és szomorú, hogy pont a Hvg-nél történt meg. Ez persze nem teszi viszonylagossá a Hvg hibáját.

Nyilván borzasztó nehéz lesz a Hvg egészét ezek után összekaparni, de nem lehetetlen. Sőt, mindenkinél jobban fogják mostantól tudni, hogy hasonló helyzetekben mi a helyes döntés. A renomét kisebb arccal és a korábbiaknál is jobb, alaposabb cikkekkel (szintén igazságtalanság az a vád, hogy a Hvg-n soha nem voltak nagyon jó, alapos cikkek) lassan helyre lehet hozni. Önkritikát a legtöbb magyar médium azonban ezután sem fog gyakorolni.

A Hvg volt az egyik utolsó olyan hely, ahol többnyire még a józan ész uralkodott, akkor is, amikor publicisztikákban sok lapszimpatizáns is túlkapást érzékelt, ami amúgy sem szakmai, hanem esztétikai kérdés. Bármelyik lap pártokkal való küzdelmeit pedig az tudja igazán megbecsülni, akit ugyanazért a cikkért fideszeseznek, emeszpéseznek és jobbikosoznak le (tetszőlegesen: náciznak, kommunistáznak, fasisztáznak és liberálisoznak).

Mivel azonban ennyi józan ész sem volt elég, hogy ezt a hibát megelőzze a Hvg, ezért mégiscsak érdemes itt kicsit megállni és gondolkodni. Például átbeszélni, hogy tiszták-e a munkaköri felelősségek és kötelességek. Tisztázni, hogy egy főszerkesztőnek mi a szerepe egy szerkesztőségen belül. Az is elképzelhető, hogy ezek után számos helyen észbe kapnak, és a tekintélyt, a fékeket, a struktúrát, a pozíciókat, a jogosítványokat átértékelik. És a forrásokat, informátorokat is.

2.
A forráskezelés eddig is hatalmas problémát okozott a sajtónak, de ezek után ezerszer óvatosabban kell majd bánni a biztos forrásokkal is. Nem csak azért, mert a biztos forrásoknak is vannak ambícióik, hanem egyszerűen még a legjószándékúbb forrásnak is gyanúsnak kell lennie, mert nem tudni, hogy neki ki a forrása, ő honnan tudja és miért.

Most jön a csavar, hogy Magyarországon természetesen nincs sok nagyon jó szándékú, csak a közérdeket szem előtt tartó forrás. Az „engem soha nem verne át”-forrás, meg a „régi haver”-forrás pedig mindig a legveszélyesebb típus, mert rutinná válik a kezelése, kisebb hangsúlyt kap az ellenőrzése. Mivel a tapasztalatból merítő megérzést láthatólag egy komplex szerkesztőségi mechanizmus sem tudja mindig kivédeni, ezért több biztosítékra van szükség. Két javaslat:

- Ahol lehet, el kell kezdeni bevezetni a lapombudsmant. Ezzel annak idején a Széles Gábor előtti Magyar Hírlap és a Népszabadság is próbálkozott, az angolszász példától sajnos eltérő módon. Majd jól elhalt. Itt egy remek magyar nyelvű interjú Stephen Pritcharddal, a Guardian Observer lapombudsmanjával arról, hogy milyen előnyei vannak ennek a pozíciónak.

- A szerkesztőségeknek (napi felelős szerkesztőknek, rovatvezetőknek) meg kell adni azt a jogosítványt, hogy nagyon kétes helyzetben konzíliumot hívhassanak össze a főszerkesztő bevonásával, de nem kizárólagos engedélyével. Sokan most azt gondolhatják, hogy ez a felelősség szétkenése. De talán mégis inkább arra szolgálna, hogy egyszerűen a több szem többet lát elve alapján vitára kerüljön egy rutinból első látásra igen-vagy-nem kérdés.

3.
A Hvg esete nem csak a Hvg belügye és még a szakmai dilemmákon is túlmutat. A Hvg sokáig a nagy médiaelkúrás szinonimája lesz a jobboldalon. Ahogy a Teller-levél ma is visszhangzik, úgy a bajai video-gate a "balliberális" média aljasságának és erkölcstelenségének szimbóluma marad hosszú ideig, a jobboldal pedig minden alkalmat ki fog használni, hogy valamely bizonyítékot azzal hiteltelenítsen, hogy ez is olyan, mint a bajai úgynevezett „bizonyíték”, muhaha, hihi, szóra sem érdemes (és képzeljük el, hogy mindezt a kormánypártok valamelyik szóvivője mondja majd egy sajtótájékoztatón).

Még ennél is nagyobb ívű következménye lehet ugyanakkor az esetnek, ha végre tényleg mindenki megértené: a politikai pártok oldaltól, színtől függetlenül nem képesek független médiában gondolkodni és így is állnak hozzá bárkihez. Semmilyen, a szerkesztőségben jelen lévő Fidesz-ellenes és kormányellenes hangulat nem írhatja felül azt a bizonyosságot, hogy az ellenzék természetesen ugyanúgy pártszócsővé vagy hordozórakétává nyomorítaná a médiapiac nagy részét, amennyiben erre lenne hatalma és pénze. Itt van például egy nem is olyan régi, mégis never forget szóváltás a Népszabadság újságírója, Pető Péter, illetve a szocialista Szanyi Tibor között a Népszabadság és amúgy a nem kormányközeli média helyes szerepéről. Hogy képbe kerüljünk.