Frissítés: cikkünk még az 57. Kékszalag Raiffeisen Nagydíj előtt jelent meg, amelyet a Fifty-Fifty új rekordidővel, 4 óra 24 perc alatt nyert meg. 

A Fifty-Fifty sikerei abszolút csapatmunkában születnek, amiben az összeszokott legénységen kívül a hajó mellett működő további szakembereknek is szerepük van. Mindezek láthatóvá tételéről pedig Gémesi Jóka személyében dedikált marketingvezető gondoskodik. 

Miért van szüksége egy vitorláscsapatnak külön marketingszakemberre? 

Én sokkal inkább egy one-man show vagyok, egy ügynökség összes divízióját képviselve. Ez azért alakult így, mert elég extrém körülmények között dolgozunk, édesvízen, tengeren, szélsőséges időjárási viszonyok mellett, és egy idő után meguntam, hogy nem – vagy csak nagyon körülményesen – tudják megoldani a képeket, a videókat, a drónfelvételeket. Eljött az a pont, amikor előtört a vizuális érdeklődésem és tudásom – a Képzőművészeti Egyetemre készültem sokáig, de a média elvitt más irányba –, ezért a közösségimédia-felületekhez alkalmazkodó fotózást és videózást könnyen meg tudtam oldani. Emellett projektszinten bevonok egyéb csapatokat, profi szakértőket – például a tó feletti drónfelvételekhez vagy a médiaelemzésekhez. 

Két bázisunk van, a Balaton mellett a tengeren is versenyzünk, és ott van egy speciális verseny- és marketingkultúra. Az onboard riporter elkészíti a tartalmakat, de ő csak addig csinálja meg az anyagokat, amíg a feladata tart, nem viszi tovább, hogy igazi marketingértéke legyen, eladható formába kerüljön. Mi ettől ott is tovább léptünk.

Milyen tapasztalatokkal érkeztél meg a Balatonhoz? 

Piaci a neveltetésem, a Pesti Estben kezdtem, majd jött a Nemzeti Sport, de mindig olyan dolgokkal foglalkoztam, ami a fiatalokhoz, a sporthoz köthető. Ez utóbbi abból is ered, hogy snowboard magyar bajnok voltam, a piaci gondolkodást pedig édesapámtól tanultam, aki az „átkosban” is végzett már marketingtevékenységet, igaz, azt akkor propagandának hívták. Annak jelentős része volt a kommunikáció, aminek az alapja az ötlet – és itt van, ami miatt szeretem ezt csinálni. 
Nagyon érdekelnek az újszerű megoldások, és a snowboard is inspirálóan hatott rám. Még a Pesti Estnél, 1996-ban, a digitális korszak előtt, a lap A/5-ös méretét a női táskához optimalizálták, és amikor elkészült az első snowboard-guide a magazin mellékleteként, azt az A/6-nál is kisebbre vágtuk – épp akkorára, hogy beférjen a deszkások körében népszerű nadrág oldalzsebébe. És hogy biztosan megtalálják, a 100+ oldalas kiadvány ott nyílt ki, ahol ez a guide volt – ez aztán a reklámügynökségeknél elindított egy beragasztási hullámot. 

Hogyan jutottál végül el a Fifty-Fiftyhez? 

A snowboardon keresztül… Osztrák edzőtáborokba jártunk, ahol a Fifty-Fifty alapítója, Józsa Marci sporttársam volt. Majd sok évig nem találkoztunk, más területeken dolgoztunk, de a snowboard olyan barátságot épített, ami visszatért, amikor megépült ez a furcsa szerkezet. Marci végzettsége alapján designer, és ő volt az, aki a sokak által működésképtelennek minősített katamaránt végül bevállalta – az első rajzok alapján ugyanis a hazai vitorlástársadalom úgy vélte, hogy ez statikailag nem fog működni. Ő a formatervezői diplomáját egy hasonlóan képtelen szerkezettel szerezte meg – egy tűn álló dohányzóasztallal, amelyet acélhuzalok tartottak. Neki ez ugrott be a formabontó hajóról, és azonnal igent mondott a konstruktőr Paulovits Dénesnek és a Pauger Carbonnak – és fifty-fifty esélyt adott a sikernek. 

Marci 2012-ben keresett meg, amikor először szállt vízre a Fifty-Fifty. Én már akkor is ott voltam a sportos és kommunikációs tapasztalataimmal a Kékszalag körül. A hajó épp a verseny előtt készült el, én pedig ugyan kintről követtem az eseményeket, de kommunikációs kérdéseket már kaptam, és segítettem őket a láthatóság elérésében, biztosítottam az alapokat a sportcsapat sajtóbeli működéséhez. Amint biztosak voltak benne, hogy működik a szerkezet, aktiválták az én részvételemet is egy hosszabb távú együttműködéssel. Azóta is minden évben én építem fel a kommunikációs stratégiát, és növelem a marketingértéket, de szabadúszóként más projektekkel is foglalkozom – a Fifty-Fifty nagyjából az év egyharmadát teszi ki. 

Amikor a Fifty-Fifty megjelent a Balatonon, hatalmas hype alakult ki körülötte, ezt hogyan tudtátok továbbvinni a következő években? 

Az alaphír és az, hogy egyből rekorddal nyert, tényleg nagy dobás volt, és megkönnyítette a médiaeredmények feltornászását. Utána viszont olyan emberekkel dolgozhattam együtt, akik ezt az innovációt és ezt a furcsa ötletet nem érezték még végső megoldásnak, és tovább akarták fejleszteni. Rájöttek a gyengeségekre, és azonnal reagáltak: új szerkezeti formákat, technikai megoldásokat, karbonszövet-használatot és légellenállási mutatókat építettek be, és ez az innovatív szellem végig megmaradt. 11 év azzal telt, hogy mindenfélét kipróbáltak: más uszonyokat, vitorlákat, és számos elemet újragondoltak, mert belső kényszerük volt, hogy ezt még gyorsabbá tegyék. Végül kiderült, hogy a balatoni körülmények között tényleg van még rés ebben a hajóban, és például a gyenge szeles tulajdonságait bőven lehetett fejleszteni. 

A vitorlásversenyeket elnézve az a jellemző, hogy a kapitányok vagy a csapat neve jelenik meg a kommunikációban, a hajó neve elvétve. Nálatok ez hogyan alakult így?

A csapat csak minimálisan változik, fiatalok felé néha kinyúlunk, mert az szükséges. Józsa Marci személye változatlan, és bár ő inkább háttéremberként érezné jól magát a kommunikációban, természetesen sokszor kérdezik és említik őt az újságírók a Fifty-Fifty kormányosaként. 

Viszont a csapattagok nem csupán kiváló sportolók, de abszolút médiaképesek is, és ez alakította úgy a megjelenéseket, hogy a Fifty-Fifty legyen a brand, és ne egyetlen személy felerősítése. Visszatekintve ez könnyebbé tette a kommunikációt, és már az első hírben is a Fifty-Fifty jelent meg – innentől kezdve ezt a márkát akartuk erősíteni. 

A ti életetekben a sikerek mellett számos kihívás is van, és nem csupán az időjárási tényezők miatt: sok krízishelyzetet kell kommunikálni, a szombati versenyen például hiába értetek be elsőként, kizárták a hajót, vasárnap pedig egy technikai hiba miatt kellett feladni a futamot. Ezekre hogy tudsz felkészülni? 

Nagyon nagy rutinom van a válságkommunikációban, néha még szórakoztat is, és sokszor gondolkodom azon, hogy ilyen területen kellene dolgoznom. Rengeteg dolog miatt tudok izgulni, csak a baj miatt nem: igazán stresszes állapotban a pulzusom lejjebb megy, és sokkal jobban kezdek el működni. Ez biztosan alkati kérdés is, de a Fifty-Fifty az innováció kockázatával és az abból fakadó dolgokkal abszolút megtanított erre. 

Megesett, hogy összeomlott az árbócunk; a csapat egyszer épített egy kisebb, hasonló hajót, de az bugylibicskaként összecsuklott. Menet közben szakadtak már szét a vitorláink, többször leszakadt a kormányunk, és irányíthatatlanná vált a szerkezet, és szinte az összes alkatrészünk meghibásodott már – én ezeket teljesen rezignáltan tudtam kezelni, mert mindig volt egy B verzióm. Azt is észrevettem, hogy annyira kockázatos az egész szerkezet, hogy folyamatosan figyelemmel kell kísérni, mert bármikor bármi megtörténhet. Hozzáteszem, ez a versenyvitorlázásban teljesen megszokott dolog, főleg, ha a tengeren is szerepelsz, ahogy mi a Wild Joe nevű projektünkkel. A természet, a viharok rendszeresen belesodornak olyan helyzetekbe, ami másnak katasztrófa, nekünk mindennapi kihívás. 

A Fifty-Fifty legénysége már a kezdetektől fogva úgy lett összeállítva, hogy a tagok legmagasabb szintű problémamegoldási képességekkel rendelkezzenek. Ha leszakad a vitorla fele, azonnal elkezdik visszakötni, mert van náluk hozzá eszköz. Ez a fajta közeg számomra nagyon vonzó – a mindennapi életük része, hogy állandó nyomás alatt vannak, keveset alszanak, folyamatosan a maximumot kell kihozni magukból – és minderre fel is készültek, nem panaszkodnak, az adott feladatra koncentrálnak. Szerintem a képességeik szerint nagyjából mindegyikük űrhajós típus, csak nem akarják elhagyni a Földet. Általában van polgári foglalkozásuk, ami a mentális egészségüket is építi, nem gyepesedhetnek bele kizárólag a vitorlázásba, de a csapat fele most már profi szinten sportol. 

A Kékszalag után mi lesz a következő feladat? 

A Pauger Carbonnál épülő új árbócot próbálgatjuk majd a tengeri hajóban. Szeptemberben várhatóan Horvátországban edzünk, és októberben lesz egy verseny, ami Máltáról indulva Szicíliát kerüli meg 3-5 nap alatt. Mehetnénk további versenyekre, és van is ilyen koncepció, de ezen majd még gondolkodunk. Igazából novembertől március elejéig van egy pihenési időszak. 

Szezonon kívül mi a kommunikációs feladat? 

Nem sok igény van arra, hogy télen is kommunikáljunk, én és a csapat is más feladatokra fókuszálunk, de rengeteg témánk van, amivel akár az egész évet végig tudnám tolni – mert vannak a tengeri projektek is –, csak nem találtam még olyan partnert, akinek erre igazából igénye lenne. Voltak olyan holtszezonok, amikor kijöttem tartalmakkal és hírekkel, de ezt egy idő után elengedtem. 

Te nem csupán a Fifty-Fiftynek, hanem a vitorlázásnak mint sportnak szeretnél nagyobb láthatóságot biztosítani. A Kékszalag streamingelése következtében észrevehető az érdeklődés megugrása? 

Amióta a Kékszalaghoz közöm van, mindig is az érdekelt, hogy ezt hogyan lehet láthatóbbá tenni. Még 2014-ben kitaláltam, hogy ha már a verseny körbemegy a Balatonon, akkor az összes strandon levő embert informáljuk erről: a Nemzeti Sporttal készítettünk egy dedikált kiadványt, ami elmagyarázta az olvasóknak, hogy hol zajlik a verseny, mikor érnek oda a hajók, milyen egyéb látványosságok vannak. 

Amikor az MTVA ráfordult a versenyre, kiváló műsort készített, ahol elsősorban a nézői érdeklődés szempontjait vitték be a szerkesztők, és végre volt országos elérése ennek a láthatatlan és nehezen értelmezhető sportnak. 

A tavaly debütált streaming és tracking rendszer egyszerre mutatja be a versenyt a hajósok és a nézők szempontjából. Talán ez az a pont, ahol a Telekom sok olyan sportágat is láthatóvá és a nagyközönségnek is jobban érthetővé tud majd tenni – szerintem a szerkesztés hangnemében, nyelvezetében van az egyik kulcs.

Erre legjobb példaként tudom említeni a Eurosportot, amely az egyik legunalmasabb, legmonotonabb sportágat, a síugrást zseniális szerkesztői munkával népszerű versenyszámmá tudta emelni – holott korábban szinte senki nem ismerte. Ha a Kékszalagon valódi médiaszakemberek és igazán tudatos előkészítő munka találkozik, akkor megbízható streamen fogjuk látni a víz vagy éppen a semmi közepén zajló történéseket, és a láthatatlan sport is láthatóvá válik.  

Fotók: Gémesi Jóka