Ahogy az nyilván sokaknak feltűnt, a gaz kommunisták/nácik, a régi rend csatlósai, az örök elégedetlenkedők, a minden koncon marakodók, a lelki szegények nem hajlandók beletörődni, hogy a Petőfit [Az adó lapzártánk után felvette az MR2 – Petőfi Rádió nevet. – A Szerk.] végre odaadták a jövő nyílt szívű gyermekeinek. Az viszont sajnos a helyzet, hogy azért ez nem egészen ilyen egyszerű.

Ugye megvan az a mese, amelyikben a király annak ígéri a lányát és a fele királyságát, aki olyat tud mondani, amit ő nem hisz el, és aztán persze jön a szegénylegény, aki tud, és elviszi a főnyereményt? Sokáig azt hittem, hogy Magyarországról én már mindent elhiszek, de most van itt egy történet, aminek hazugságnak kell lennie, mert különben az ég már rég leszakadt volna.

Az egyik legfontosabb lecke, amit a magyar reklámipar a magyar tartalomipartól tanulhat, hogy úgysem tud soha túl buta lenni.

Kevés bénább dolog van, mint az éppen áprilisban történő bugyuta események kapcsán arról írni, hogy biztos a bolondok hava tehet mindenről, de most egyszerűen semmilyen más épeszű magyarázat nincs. Ami az UPC, a Mezzo és egy rakás ideges ember kapcsán történt, azért a felelős csakis a kiloccsant agyvíz lehet.

2007 februárjának végén új rádióadó indult Budapesten a 90.9-es frekvencián. A Jazzy „cégvezetőknek és a fiatal értelmiségi döntéshozóknak” igyekszik „könnyen emészthető háttérzenét” szolgáltatni és ennek megfelelően a „prémiumhirdetőket várja”. Igazán tetszetős üzleti modellnek tűnik, a gépezetben azonban mégis van egy kőszikla méretű porszem: nevezetesen, hogy Magyarországon az elitet valahogy különösen nehezen tudja eltalálni a média.

2007 elejére a Pesti Est – vagy legalábbis az a Pesti Est, amely nagyjából tizenöt éve elengedhetetlen kelléke volt minden, a lakásából időnként kimozduló fővárosi ember életének – meghalt.