Miért lett unalmas a választási kampány?

Azt, hogy az amerikai elnökválasztás mennyire unalmassá vált, semmi sem mutatja jobban, mint, hogy az olyan politikanörd oldalak, mint a Politico is a mostani helyett már a 2016-os elnökválasztást várják, hátha az izgalmasabb lesz. Az USA-ban idén választási év van. Mivel Obama elnök bejelentette, hogy újabb ciklusra pályázna, a Demokrata Párt elnökjelöltjének személye nem kérdéses. A Republikánus Párt és szavazói viszont éppen kiválasztják, kit indítsanak Obama ellen.

Hivatalosan ugyan még az elnökjelölt-jelöltek kiválasztásának sincs vége, a gyakorlatban viszont a verseny már lezárult. A média, egy mormon és a kontraszelektált republikánus jelöltek ugyanis megölték. A gyilkosok kéz a kézben jártak, egymás nélkül ugyanis nem tudtak volna végezni ezzel a szebb napokat ígérő elnökjelölt-garnitúrával. Sajnos a szebb napokat ígérő itt pusztán a jelöltek szórakoztatóipari képességeire vonatkozik, politikai képességekben ugyanis nem voltak annyira erősek.

A hiperkonzervatív Rick Santorum nemrég bejelentette, hogy beszünteti a kampányát, így az utolsó „komolyabb” akadály is elhárult a mérsékelt Mitt Romney elől, hogy a Republikánus Párt elnökjelöltje legyen 2012-ben. A hivatalos jelölés csak augusztusban lesz, viszont valós esélye már egyik versenyben maradt jelöltnek sincs arra, hogy megverje Romneyt. A volt képviselőházi házelnök Newt Gingrich, vagy a libertárius Ron Paul képtelenek lesznek megverni a mormon vallású republikánus jelöltet. De miért van ez így?

Bárki, csak ne Obama

Romney felelőssége a kampány halálában az, hogy unalmas. Jelöltként a republikánusok leginkább csak elfogadják, lelkesedni viszont nem tudnak érte. Romney szerencséje, hogy az „anybody but Obama” (bárki, csak ne Obama) elv a republikánusoknál erősebb volt, mint az amerikai média vágya, hogy „anybody but Romney” (bárki, csak ne Romney). Nála ugyanis sok, elsőre érdekesebb jelöltet lehetett volna találni.

A volt massachusettsi kormányzó kiszámított, visszafogott jelölt. Kormányzóságának legnagyobb hagyatéka az egészségügyi reform, ami alapján Obama elnök megalkotta a – kampánya fő témájává tett – saját reformját az amerikaiak kötelező egészségbiztosítására. Így Romney viszonylag nehezen tud majd egy kiélezett kampányban a republikánus értékekkel kampányolni, hiszen Obama azonnal rá fog hivatkozni, mint a demokrata kormányzás legnagyobb reformjának keresztapjára.

Romney kifejezetten gazdag, hívő mormon üzletember. Amennyire sikeres volt viszont az üzleti életben (nagyon), annyira hiányzik belőle bármiféle, a politikai szerepléshez elengedhetetlen sárm. Látszólag a legegyszerűbb szituációkban sem képes megvédeni magát, a támadás helyett pedig folyton védekezésbe szorul. A republikánus szavazóbázis kifejezetten elégedetlen lehet vele a jóindulatúan konszenzuskeresőnek is nevezhető, leginkább csak határozatlan politikai állásfoglalásai miatt. Romney kisugárzása egyébként is olyan, mintha zavarba jönne attól, hogy emberi lényekkel kommunikál. Feszült, karót nyelt stílusa alapján, mintha egy robot lenne, akinek problémát okoz az emberi kommunikáció és érzelmek értelmezése.

Azok a jelöltek viszont, akikért lehetett lelkesedni, nagyon hamar elvéreztek. És ez leginkább az amerikai kábeltelevíziók egészséges működésének köszönhető. A kampány kezdeti időszakában az a trend érvényesült (teljesen logikusan), hogy a - nagyon gyorsan változó - éppen aktuális favorit párhetente leégette magát egy hatalmas bakival, hogy azután gyorsan el is tűnjön az élről.

Upsz.

Ez történt Rick Perryvel is. A sármos texasi kormányzó a kampány kezdetén még igazi nagyágyúnak számított. Perry, mint egy szteroidokon nevelt George W. Bush, külső megjelenésében és déli konzervativizmusában is tökéletesen megfelelt a republikánus szavazók jó részének. Például, mióta 2000-ben átvette az ifjabbik Bushtól Texas kormányzói posztját, 234 halálos ítéletet írt alá.

Perry azonban nagyon rossz kommunikátornak bizonyult. Közvetlenül azután, hogy bejelentette, elindul az elnökjelöltségért, kiderült, a családja egyik régi vadászbirtokát Niggerheadnek (Négerfej, állítólag egy szikla formájáról kapta) hívták. A déli republikánusokra könnyen vetül rá a rasszizmus vádja, ami ugyan a szélsőségesebb republikánus szavazótábornak nem feltétlenül baj, a mérsékeltek között viszont nagyon sokat lehet vele veszteni. Perry stábja csupán annyit tudott reagálni a vádakra, hogy a nevet jelző táblát a család azonnal lefestette, miután megvették a telket.

Tavaly novemberben a CNBC vitaestjén égette le magát Perry a legjobban. A gazdasági válság nyomán, nem meglepő módon, a gazdaságilag konzervatív, az állami újraelosztást és költéseket leginkább ellenző republikánusok vitájában minden jelölt előjött a saját költségcsökkentési terveivel. Perry a programja szerint három minisztériumot szeretett volna bezáratni, ám a vita közben a műsorvezető döbbent kérdésére is csak kettőt tudott felsorolni. Nem elég viszont, hogy amatőr módon előre elmondta, hány minisztériumot szeretne bezárni (inkább csak fel kellett volna sorolnia, akkor nem tűnik fel, hogy valamit elfelejtett), miután nem jutott eszébe, egy félszeg mosoly kíséretében hangosan kimondta az „oops” szót is. A kormányzó valahol itt vesztette el a versenyt, ez után ugyanis hatalmasat esett a népszerűsége, majd be is jelentette, hogy beszünteti a kampányt, a továbbiakban pedig Gingrich-t támogatja.

A következő áldozat Herman Cain volt. A Godfather’s pizzalánc tulajdonosa elhatározta, hogy ő lesz az első színesbőrű republikánus elnökjelölt, amit leginkább az akadályozott meg, hogy még Perrynél is könnyebben hozta magát kellemetlen helyzetekbe. Nem kommunikációs szempont (bár eredetileg annak szánta), hogy a 9-9-9 nevű, minden különböző adótípust kilenc százalékon meghatározó gazdasági „programja” a szakértők szerint borzasztó, a republikánus mezőnynél pedig azzal verné ki a biztosítékot, hogy összességében a szegényeknek és a gazdagoknak többet kellene adóznia, mint korábban.

A rossz tanuló elnök lenne

Interjúkban sem menetelt valami jól. A Journal Sentinelnek adott videóinterjúban például nem csak, hogy nem tudja, hol van (vagy micsoda egyáltalán) Líbia, de egyenesen úgy viselkedik, mint Karinthy rossz tanulója, amikor felel (amihez még erőteljesen tikkel is). Ezt nem sokkal előzte meg az, hogy egymás után négy volt alkalmazottja is beperelte szexuális zaklatásért. Cain pár hétig volt csak a republikánus jelöltek népszerűségi listájának élén, azután  - a listavezetőknek kijáró kiemelt figyelem miatt – a média azonnal lenullázta. December harmadikán ő is bejelentette, hogy beszünteti a kampányt.

A legizgalmasabbnak tűnő Sarah Palin, volt alaszkai kormányzónő el sem indult az elnökségért. A kampánnyal párhuzamosan viszont végigjárta az országot egy amerikai színekbe öltöztetett lakóbuszon, kihasználva az elnökválasztást övező figyelem nem elenyésző pénzügyi potenciálját. Cain és Perry kiesésével tehát nem sok izgalmas jelölt maradt versenyben.

Az amerikai média mindent megtett, hogy érdekessé tegye az elnökjelölt választást (vagy Romney-t legalább), ezt mégsem sikerült elérni. A viszonylag szélsőséges, az evangéliumi protestáns keménymagot megnyerni próbáló Santorumnak ugyan volt néhány meghökkentő pillanata, mint amikor közölte, hogy az abortusz akkor sem elfogadható, ha a magzat nemi erőszakból fogant, vagy amikor Barack Obamát majdnem „lekormányniggerezte”, mégsem húzta addig, hogy a választóknak ne kelljen szembesülnie Romney unalmasságával.

Huszonhétszer ugyanazt

Ahhoz, hogy a jelöltek izgalmas részének ilyen gyorsan sikerült kivégeznie saját magát, köze lehetett annak is, hogy egészen idáig összesen 27 különböző típusú elnökjelölti vitát nézhettek végig az amerikaiak, csak ebben a kampányban. Ugyan a vitákat folyamatosan próbálták érdekessé tenni, akkor is, ha nyilvánvalóan ugyanazok a kérdések és válaszok hangzottak el, csak az olyan pillanatok tudták feldobni őket, mint Perry elszólása. Jelöltként sem lehet egyszerű minden ilyen vitára felkészülni, a gyakorisággal együtt pedig párhuzamosan nő az esély is, hogy a jelöltek bakizni fognak. Persze rossz alapanyagot nehéz megjavítani, így Perry nyilvánvaló alkalmatlanságát bármiféle vitára, vagy Romney borzasztó kommunikátor képességeit és feszengő stílusát egyetlen elnökjelölt-jelölti vita is felfedte volna, nem hogy harminc.

Mostanra odáig jutott az elnökjelöltség unalomfaktora, hogy a kampány többnyire nem is vezető hír a nagyobb tévéhíradókban. Ennek egyik oka Romney lehet, akit mintha egy mesterséges intelligenciával foglalkozó cég gyártott volna le a tökéletes konzervatív üzletember karakterének, aki bár unalmas, a lehető legnagyobb réteg fogadja el legkisebb rosszként.

A másik ok, hogy a kampány, a jelöltek előéletéből és Romney kommunikációs képességeiből (pontosabban azoknak hiányból) adódóan arról szól, hogy a két jelölt egymás vádjait utasítja vissza, majd pontosan ugyanazzal vádolja meg a másik felet. Hosszú lehet így a választásig fennmaradó időszak.

A 2012-es kampányt tehát összesen három dolog tette ennyire unalmassá. Az egyik mindenképp a média normális működése, hiszen a folyamatosan támadásokkal és az érdekesebb jelöltek állandó keresésével kontraszelektálta a republikánus mezőny alkalmatlan tagjait. Ott van persze emellett maga az alkalmatlan elnökjelölt-jelöltek csoportja, akik ebben a kontraszelekcióban lelkesen és önként segítettek a bakikkal, elszólásokkal és a felkészületlenséggel. Végül pedig ott van Mitt Romney. Az egyetlen talpon maradt, támadásokat túlélő jelölt ugyanis maga is végtelenül unalmas, ez az antisárm pedig erőteljesen rányomja bélyegét a kampányra is