Hogyan lesz valaki Superman, ha nem mer felülni a hullámvasútra?
Még sosem hívtam fel senkit úgy, hogy „Hello, Superman vagyok”. Ez az egész Superman-dolog egy fura véletlen műve. 1996-ban mindig kedden voltam a Tilos Rádióban. Mikor van az amerikai elnökválasztás? Kedden. Bementem hétkor, és valami olyasmit mondtam, hogy „mivel annyit rágtátok a fülemet, oké, rendben van, elindulok”. De hát nem lehet Erdélyi Zsolt néven elindulni az elnökválasztáson, kellett egy jó név, amit mindenki ki tud mondani. Superman Dodi. Tuti befutó név a Podmaniczky utcától Idahóig. Kampányoltam, ígérgettem, persze, hogy megválasztottak. Egy hónappal később Superman Cinetrip Tilos Mikulás címmel saját zsebből és gyűjtésből ajándékot osztottunk
a hallgatók gyerekeinek. Így rögzült ez a marhaság, a hallgatók elkezdtek Supermannak hívni. Így nevez minden fan és gyűlölő egyaránt. Őszintén szólva rémesen unom, ezerszer próbáltam lejönni róla, de nem megy.

Ha sapkában vagy kapucnit a fejedbe húzva jelensz meg a munkahelyeden, akkor az ma is azt jelenti, hogy senki nincs biztonságban?
Á, nem, az régen volt. Még az edisonos korszakban. Bár megjegyzem, ez csak az accountokra vonatkozott, akik, mint tudjuk, a reklámszakma kubikusai.

Állítólag az Edisonnál sikerült csúcsot beállítva három nap alatt felmondásra bírnod egy új munkaerőt. Sokan tartanak nagyon nehéz embernek.
Több tucatnyi anekdota van rólam, ilyenek is. Megszoktam, hogy az engem kritizálók háromnegyede úgy mesél az életemről, hogy még csak nem is találkoztunk soha. Ezért felmentem magam a vádak alól, pedig nyilván tettem a híremért. Előfordult, hogy tébolyult tekintettel kérdeztem meg valakit, hogy szerinte a munkája tényleg úgy néz-e ki, mint egy jó reklám, vagy csak egy szánalmas, szarkupac oldal a Szuperinfóból. A lelketlen hülyéknek felmondtam.

Ügyfélnek is?
Elsőlegjobban az ügyfeleknek kell felmondani! Az ügyfél egy zuglói káefté. Én egy óbudai káefté vagyok. Meg kell néha mondani, hogy ne haragudjon, ezeket a szarokat én nem csinálom, mert tönkremegyek. Azért, mert én egy kreatívügynökség vagyok, és ha megkérdezi egy belvárosi káefté, hogy mi volt az utolsó munkám, én nem akarom a cipőmet bámulni, és azt motyogni, hogy az a gyermeteg ciki, amit az utcán lát, de hát ezt » hoztuk ki közösen a zuglói beledumálókkal, mert erre azt fogja mondani, hogy szuper és majd értesít. A „fiatal voltam, kellett a pénz” nem jó koncepció, ha az ember kishal a hálózatok mellett.

Mennyire hízelgő vagy riasztó az számodra, hogy a megítélésedben nincs középút? Olyan vagy, mint a mazsola, amit vagy szeretnek, vagy utálnak.
Sokak szerint iszonyú energiákat áldozok arra, hogy meggyőzzem az embereket arról, hogy mennyire nem érdekelnek. Lehet, de nem azért mondok valamit, mert barátokat vagy ellenségeket akarok szerezni. Megdolgoztam azért a szerencsémért, hogy a véleményemért kizárólag magam vállalom a felelősséget, ezért el is mondhatom. Sajnos vagyok akkora balfasz, hogy el is mondom. Aki arra utazik, hogy mindenki szeresse, az egy idő után nagyon lent találja magát. Nekem jó ott, ahol vagyok. A lényeg, hogy az ember ne tartsa túl fontosnak magát.

Azt mondják, hogy te amolyan rakétatípus vagy: induláskor iszonyatos tempóval tudsz gyorsítani, de aztán képtelen vagy Föld körüli pályára állva nyugisan lebegni.
Ez igaz. Tudatában vagyok annak, hogy képes vagyok teremteni. De annak is, hogy egy hierarchizálódó menedzsment működtetése nem az én világom. Ha az indokokat keresem arra, hogy például az Edisontól miért jöttem el akkor, amikor a cég már rendesen kicombosodott, és a 90-es évek közepétől voltaképpen kikövezett utunk volt a sikerhez, akkor azt látom, hogy a fölépülő hierarchia ölte meg bennem a motivációt. Eleinte nem is volt külön szobám, mert a „népem” között éltem és dolgoztam, akik a kollégáim, és nem a beosztottjaim voltak. Aztán nagy lett a cég, jött a hierarchiaépítés, meg az is, hogy a többiek szerettek volna egy kicsit vagyonosodni. Ez meg hozta magával, hogy a nagy pénzért az ügyfélnek gyártsunk árelőnyös hirdetést. Ma is ragaszkodom ahhoz, hogy ilyesmit én nem csinálok, mert ha már felköpök, ne álljak alá. Igyekszem a kompromisszumok
helyett megoldásokat találni. Ez a munkám. Amúgy meg lelkizős-önmarcangolós pali vagyok. De bizonyos szempontból minden váltásom viszonylag könnyen ment, mert nem a pénz motivál. Nekem nem kellett ahhoz pénz, hogy legyek valaki. Halálosan puritán csávó vagyok, akinek mindig kényelmes autója van ugyan, de cigin és kávén megélek.

Akkor az is a városi legenda része, hogy egyszer elmentél a Murányiba, és 15 perc alatt megvetted a legnagyobb hűtőt, a legdrágább mosógépet, meg minden háztartási gépet, ami szóba jöhet?
Nem, ez igaz. Akkor költöztem új lakásba, és meggyőztek, hogy szükségem van ezekre. Enyhítő körülményként kérem beszámítani, hogy velem volt Kádár Tamás [a Berg Média ügynökség ügyvezetője – A Szerk.], és ő tud úgy alkudni egy boltban, amitől az eladók antiszemiták lesznek. Alapvetően nagyon félek a pénztől, mert a családom több tagjának is sikerült a vagyonát olyan jól befektetnie, hogy támogatásra szorulnak. Habár emiatt már nincs nagy parám, valahogy mégse bírom nagyon ezt a sokpénz-dolgot. Béna vagyok hozzá. Hasonló problémákkal küzdőknek a saját receptemet javaslom, a Concorde vagyonkezelőt: magyar bluechip, Apple és Google.

Folytatnád a mondatot, ami úgy kezdődik, hogy: „A magyar reklámszakma…”?
Na, most jön az a rész, amikor válaszolok és vérig sértek. Legyen.
A magyar reklámszakma nem létezik, csak reklámipar van. Ez a jelenlegi struktúra rossz, és a „szakma” képtelen kinőni a nyomasztóan dogmatikus létéből. Gyakorlatilag művi úton el van választva a magyar társadalomtól, és emiatt a működési mechanizmusa egész más, mint amit én ideálisnak tartok. Nem veszi tudomásul például a civil kultúrát, inkább követő, kiszolgáló jellegű az egész.

A magyar reklámszakma egy kudarckerülő, rosszul működő dolog, ami önmagát se megvédeni, se képviselni, se megjutalmazni, de még díjazni sem tudja. Senki sem hívta fel például két éve Friderikusz Sándor figyelmét arra, hogy hagyja a demagógiát másra, és ne szórakoztasson az „egy reklámfilm kijön kétszázezerből” bohózattal. Oké, egy kijön, de a második? Ülj le, egyes! A reklámszövetségbárakárminek is, meg Friderikusznak is.

Az Arany Penge című legutóbbi díjátadós produkcióra például elmentem, és egyáltalán nem éreztem jól magam, mert a díjazottak kaptak egy sajnos semmire se jó díjat az 50 ezer forintos részvételi jegyért, meg egy semmitmondó hakniműsor-vezetést. Mindezt egy tatai iskola tornatermében, miközben ez egy évi 300 milliárd forintot mozgató szakma! [Az Arany Pengéről lásd Kreatív 2006. július! – A Szerk.]

Az elmúlt években bizonyítottnak látom, hogy jól meg lehet élni szolgalelkűség, a tömeggel való együtt haladás nélkül is. Ezért minden kreatívnak ajánlom, hogy legyen magánzó, lépjen ki abból a rémisztő katyvaszból, amiben van, nyugodtan gyújtsa fel a jelenlegi névjegyét, mert van hal ezen a piacon, és baromi jól lehet halászni. Egy picit több kell hozzá melóból, de nagyon megéri.
Mindezek mellett önfeledt boldogsággal szeretek elismerni és tisztelni kollégákat. Örülök Nemes Juli [a Well kreatívigazgatója – A Szerk.] visszatérésének, Gellért Emese [a Grey kreatívigazgatója – A Szerk.] zsenijének és hogy a Gács [Gács Róbert a Young & Rubicam kreatívigazgatója – A Szerk.] meg a Réczey [Réczey Zoltán a Young & Rubicam art directora – A Szerk.] igazolta az arcát a Borsodinak csinált focis cuccal. Ez remek. Ha ilyen lesz az Arany Penge is, talán megszületik a tehetség presztízse. És akkor lesz reklámszakma.

Az utóbbi egy évben szokszor bukkantál fel különböző tévécsatornákon. A Magyar Televízió (MTV) Kultúrházában, a Filmmúzeum Híradójában vagy az RTL Klubon futó Ecopolyban látható Erdélyi Zsolt mitől jobb a képernyőn, mint az MTV 2001-ben óriásit bukott Drukkjában volt?
Jobb vagy sem, azt nem az én dolgom megítélni. Az Ecopolyban semmivel sem voltam kedvesebb, mint bárhol máshol, mégis ez az egyetlen műsor, amiért nem kaptam ki. A saját pénzemet költöttem, a többiek meg megnézték.
A Drukk, az tényleg ciki volt. Azt mondták, hogy van itt egy vetélkedő, mondtam, de jó, mert azt szeretem. De engem abban a pillanatban sokkal inkább szórakoztatott az a tény, hogy benne leszek a Magyar Köztársaság közszolgálati televíziójában, ahol tán még Mit Sütsz Kis Szűcs Bizottság is működött. Vicces volt. Persze nagy bukta lett, mert nem volt kitalálva, béna is volt, meg amatőr is. Én meg az élére álltam egy ilyen baromságnak, mert azt hittem, hogy bármit megengedhetek magamnak. Speciel ezt a mai napig így gondolom, azzal együtt, hogy tudom, nem szükséges.

2004-ben az európai parlamenti választáson te irányítottad a Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ) kampányát. Az idei választások előtt az SZDSZ viszont meglehetősen reménytelen helyzetben volt. Miért vállaltad őket megint?
A 2004-es európai parlamenti kampány szerintem az évtized legjobb politikai kampánya volt. Végeredményben valószínűleg ennek köszönhetően kerestek meg idén is. Három személyes motiváció miatt mondtam igent. Az egyik, hogy vagyok én és amit képviselek.
A másik, hogy van a szabad demokrata vezérkarban három-négy olyan fej, akiket kifejezetten kedvelek. A harmadik pedig ideológiai ok volt. Az, hogy nem szeretnék egy olyan országban élni, ahol egy tilosrádiós ostobaság miatt a rádió előtt tüntetnek, aztán meg nekem tényleg el kellene hinnem, hogy van olyan cukorka, amitől zászlót éget az ember. Szeretem a bizarr dolgokat, de ez nekem sok volt.

Kovács Pisti és a köré szövődött legendák a szabad demokraták hat és fél százalékos eredményében álltólag százalékokat jelentettek. Mennyi ebből a te részed?
Választási kampányt csinálni más, mint politizálni. Ebbe bele kell halni, otthon hálózsákban aludni, mint egy papucsállatka és zombiként melózni, tudva, hogy a választás napja szükségszerűen szar lesz. Ha nyerünk, mindenki okos volt, ha nem, én vagyok a hülye.

Fontos, hogy én semmiféle jogot nem formálok a szabad demokraták választási eredményével kapcsolatban. Egyrészt, mert egy választási kampány olyan megpróbáltatásokat rejt magában, amiket túlélve az ember szívesen nagyszájúskodik, másrészt éppen ez a lap az a fórum, ahol pontosan tudja mindenki, hogy egy hihetelenül kockázatos döntés csakis olyan együttműködés során jöhet létre megbízó és dógozó között, ahol a felelősség és az egyéni teljesítmények határai teljesen elmosódnak. Szívből kívánok mindenkinek olyan felnőtt ügyfelet, mint a szabad demokraták, de óva intek mindenkit, hogy megpróbálja ezt a rémálmot. Persze, ha sikeres, akkor már lehet szerény is. Mint én most.

A te olvasatodban mi a különbség egy piaci szereplő és egy állami megrendelő között?
Az SZDSZ-kampányt egyáltalán nem tekintettem állami megrendelésnek. De államit is biztosan vállalnék, mert a magamfajta mindig álmodik arról, hogy milyen jó lenne egy országot csinálni. Ehhez persze meg kéne reformálni a jelenlegi állami kommunikációs rendszert. Hiszek a Fidesz modelljében, hogy van a kormány, és annak van egy darab kommunikációs csapata, ami tudja, hogy mi volt három hónappal azelőtt a kampányok üzenete, és mi lesz két év múlva. Engem nem érdekel a közbeszerzés. Nem a pénzről beszélek, hanem arról, hogy az nem vezet sehova, hogy minden témában más ügynökség jön, és az egyik a törpével, a másik a lóval, a harmadik a paprikával, a negyedik meg a sapkával akarja az állampolgárt meggyőzni. Ez egy baromság. Az állami munka azzal kezdődik, hogy az ember megpróbál köszönő viszonyban lenni a felelősség kérdésével.

Fogsz dolgozni az SZDSZ-nek az őszi önkormányzati kampányban is?
Igen.

Most, hogy átmenetileg lecsendesedtek a dolgok, hogyan tovább?

Hát, legelőször is átnevezzük a vállalatunkat Monoconsultingról Nixon és Berlusconira, csak hogy tükrözze a név is a kommunikációs sikereinket. Sőt, életünkben először a portorozsi magyar est szponzorai leszünk, hogy megismertethessük a cégfilozófiát: Sex sells! Aztán a kampányban teljesen szétmállott immunrendszeremet kéne valahogy újjáépíteni, utána meg szeretnék kicsit visszamenni a reklámszakmába, hogy egy jó adagot kötözködjek.

Kívül belül

Erdélyi Zsolt alternatív médiavállalkozóként ismert: a 2002-ben létrehozott Monoconsulting nevű cég mellett – amelynek vezetőjeként kommunikációs kampányokat irányít – Monotune.hu néven az ország legnagyobb online zenei könyvtárát is működteti. Korábban, amikor 1992 és 2002 között az Edison reklámügynökség kreatívigazgatójaként tevékenykedett, gyakran nevezte magát reklámnyugdíjasnak. A mainstream reklámkészítésből személyes okokból kiszállt Superman ma önmagát klasszikus „self made mannek” tartja. Semmilyen szakirányú végzettsége nincs; kedveli a nyilvános szereplést. A médiában először a Tilos Rádióban szólalt meg műsorvezetőként, majd megjárta az egykori Est FM stúdióját, de szerepelt számos televíziós produkcióban is. Legutóbb az RTL Klubon futott Ecopoly című műsorban zsűrizett, ahol többnyire csípős stílusban osztotta az észt. DJ-ként gyakran tűnik fel különböző szórakozóhelyeken és rendezvényeken. Agglegény, egy fia van.