A kérdésfeltevést egy Southern Steel Company nevű cég viselkedése indukálta: a társaság a ’60-as években, a faji zavargások idején sok mindent megtett, hogy tizenötezer dolgozójának – akiknek közel egyharmada színes bőrű volt – faji hovatartozástól függetlenül biztosítsa az egyenlő munkafeltételeket. A társaság vezetői, különösen a cég elnöke, hoszszú éveken keresztül állampolgári minőségükben is élen jártak a színes bőrűek életviszonyainak javítását célzó helyi programokban. Amikor azonban a cég komoly nyomás alá került, hogy a térségben meglévő gazdasági befolyását felhasználva vállalatként támogassa a polgárjogi mozgalom ügyét, akkor a társaság vezetői egységesen azt az álláspontot képviselték, hogy ez nem lenne kívánatos.
Goodpaster és Matthews ezzel a kijelentéssel szállt vitába, azt állítva, hogy a szervezeteknek és a vállalatoknak éppúgy lehet lelkiismeretük és erkölcsi felelősségük, mint ahogyan a természetes személyeknek. Magatartásuk éppúgy lehet racionális, önző vagy altruista, mint az embereké. Az erkölcsi felelősség olyan tulajdonság, amely éppúgy megnyilvánul a szervezetekben, mint a szakértelem vagy a hatékonyság – érveltek.
De miért érdekes ez ma Magyarországon egy médiavállalat tulajdonosának szempontjából? Talán azért, mert viselkedésüket távolról elnézve azt gondolhatjuk, hogy mindannyian Adam Smith láthatatlan kéz doktrínájának követői. A vállalati lelkiismeret ellenzői az Egyesült Államokban is arra hivatkoztak, hogy az üzleti szervezetek valódi és egyedüli társadalmi felelőssége, hogy profitot produkáljanak, közben azonban engedelmeskedjenek a törvényeknek. Eszerint a közjót az szolgálja a legjobban, ha mindenki a saját érdekeit követi. Ha ez az állítás ebben a formában igaz lenne, akkor nem is lenne érdemes a klaviatúra után nyúlni. De a láthatatlan kéz doktrínáját a közgazdaságtanban régóta olyan kiindulópontnak tekintik, amelyet érdemes kiegészíteni. Például a respektus elvével, amely a racionalitás elve alapján azt állítja, hogy egy adott erkölcsi álláspont magában foglalja a döntések és állásfoglalások másokra gyakorolt hatásainak figyelembevételét, és az ezekkel való törődést is. A respektus elve túlmutat azon, hogy másokban csupán a saját céljaink megvalósításához szolgáló eszközöket lássuk: a mások élete iránt érzett respektus azt is jelenti, hogy mások szükségleteit és érdekeit a döntések meghozatalakor nemcsak erőforrásként, hanem korlátozó tényezőként is figyelembe vesszük.
Ezt a szempontrendszert alapul véve, van értelme feltenni a kérdést, hogy lehet-e egy médiavállalatnak lelkiismerete? Lehet-e, elvárható-e egy mai magyar médiavállalat vezetőjétől, hogy valamilyen érintett csoport kedvéért vagy egy kívánatos jövőbeni cél elérése érdekében olyan döntést hozzon, amellyel lemond profitja egy részéről? Feltételezhető-e, hogy nem a nagyközönség jelenlegi igényeit elégíti ki egy televíziós csatorna műsorkínálata, hanem időnként ízlésformáló műsort is ad? Elképzelhető-e, hogy az összes jelentős televíziós társaság a nagy reklámcégekkel karöltve minden műsorában és reklámjaiban egyszer csak elkezd romákat szerepeltetni? Elvárható-e bármilyen médiavállalat menedzsmentjétől, hogy saját döntéseinek érintettjeit, nemcsak mint erőforrást, hanem korlátot is figyelembe vegye? Ezek olyan kérdések, amelyekkel nap mint nap szembesülünk médiafogyasztóként – a válaszok azonban még váratnak magukra.
