Kár a koncertért

Boci csoki szpot

Termék: Boci csoki Ügyfél: Nestlé Kampánycél: A Boci márka újrapozicionálása Ügynökség: JWT Kreatívigazgató: Faragó Tamás Art director: Csaba Kriszta Szövegíró: Márton Szabolcs Produkciós cég: Film Positive Productions Rendező: Fazakas Péter

Az ügynökség emberei besétálnak a nagytárgyalóba, a prezentációt magára vállaló kreatív az asztalfőhöz ül, a producerre kacsint, diszkréten zsebkendőjébe köpi a rágót, és a következőt mondja: „Arra gondoltunk, hogy színes gömbök vagy labdák gurulnának le San Francisco utcáin, mondjuk 300 ezer, az úgy már elég látványos lenne, közben kellemes zenét hallunk, mondjuk José Gonzalez Heartbeats című számát, el is hoztuk, mindjárt berakom. Szóval szép lesz az egész, higgyétek el!” Meghallgatják a számot, tetszik mindenkinek. Csönd. A marketingosztag katonái a parancsnokukra néznek, mert övé a jog, hogy elsőként véleményt nyilvánítson. „Ha nagyon szép lesz, akkor… akkor oké – bólint. – Kávét, ásványvizet?”. (Kifelé menet azért súgva megkérdezi, mennyi a labda egységára.) Ez nem a mi országunkban történt, és valószínűleg nem is pontosan így. Csak egy példa arra, hogy egy egyetlen mondatban összefoglalható reklámötlet milyen hatásosan tud működni.

„Újrahangszereljük a Bociboci tarkát” – ez is összefoglalható egy mondatban, és az analógia tulajdonképpen releváns is a megújult receptúrával készülő Boci kommunikációjára: újra kell hangszerelni egy régi dalt, amit mindenki ismer. A Boci a meglévő fogyasztóit megtartva be akarja hálózni a fiatalokat, akik a Boci aranykorát már csak hírből ismerik. Kétségkívül nem egyszerű dolog ebből a bugyuta dallamból bármiféle modern hangzást előállítani. Nem is sikerült, de nem baj, az esetlenség is tud bájos lenni. Az viszont nagyon zavaró, hogy a dalt a reklámfilm végén, a koncertes jelenetben a fiatalok körében népszerű slágerként exponálják. Egy együttes élőben, nagy átéléssel és sikerrel játssza – ennek se füle, se farka. Ha ez csak vicc, akkor nem látszik az idézőjel, ha viszont nem vicc, akkor nem hiteles.



Ami a kivitelezést illeti: a koncertig a képek is rendben vannak: a nagypapánál érzem a naftalinszagot, a fiú és a lány kettőse a kanapén jól néz ki, a képek zenére vannak vágva, átjön az üzenet, értjük a csoki segítségével történő váltásokat. Sajnos irritálóan sokszor teszik a díszletbe a terméket, nyilván kérésre – mindig ott egy tábla csoki az asztalon, xilofonoznak a csokikockák, körbeveszik a kávéscsészét, és még a a színpadon játszó basszusgitároslány zsebébe is beledugtak egy táblával.

Egyszer, még a kilencvenes évek közepén betévedtem egy állásinterjúra, ahol rám csukták az ajtót, és közölték, hogy ez egy próbanap. Elém raktak egy kétoldalas pr-cikket („Korrektúrázd!”), egy csomó üres hirdetést („Írjál rá headline-okat!”), majd neveket kellett adnom kakaószagú rovarirtónak, izzadságszagú dezodornak, és fogalmazást írnom arról, mit érez egy hamburger. Este hatkor kiengedett a szobából a kreatívigazgató, behívott a szobájába, és azt mondta: „Jól van, András, eddig jól muzsikálsz, már csak egy kérdésem van, és figyelmeztetlek, ez a legfontosabb: Mi a jó reklám? Úgy felelj, hogy erre csak egy jó válasz van”. „Csak egy? Akkor szabad a gazda”. Az úr csalódottan félretolta a teleírt lapjaimat, a napi munkámat, és elárulta a nagy igazságot: „Az a jó reklám, András, ami eladja a terméket. Sajnálom”. Ebből a szempontból a Boci nem rossz reklám. Mivel az üzenet egyszerű, azonnal beazonosítható, érthető, és rögtön létrejön a csoki és a reklám közti kapcsolat, el tudom képzelni, hogy működik.

Értékelés: 3
 

Fazakas Péter egyéb munkái:

T-Home: Kezdődik! (Publicis) Djuice: Engedd szabadon! (Leo Burnett) Bëlga: Az a baj! (videoklip) Mindjárt meghalok (kisjátékfilm, 2003) Para (nagyjátékfilm, 2008)